A japán kard teljességgel egyedülálló instrumentum, nemcsupán fegyver, de egyben nemzeti szimbólum, a légies ivben hajló borotvánál százszor élesebb penge képviseli a Szigetország évezredes kulturális hagyatékát. A japán kard technikai szempontból oly tökéletességet képvisel, melyet egyetlen más náció fegyvereiben sem lehet felfedezni. A régi mestereknek sikerült kifogástalan harmóniát teremteni a penge legfontosabb kritériumai közt, melyek látszólag nem összeegyeztethetők: ezek a merevség, a rugalmasság és a vágóerő. Ezt az egységet csak roppant nagy hozzáértés, hosszú gyakorlat és szakmai alázat által lehetett megvalósítani, ezért is a japán kardok egyedisége.
A japán vívás technikája vágásokra épül, ezért a vágóerő a fegyver legfontosabb tulajdonsága, mert a tökéletlen penge a legjobban képzett kardforgató kezében sem képes elmetszeni az emberi csontozatot. A megfelelő vágóerő elérésének alapvető feltétele - a penge íveltségén túl - a szilárdság, amely azonban gyengeséget is von magával: a rideg fegyver könnyebben törik, az ilyesféle baleset pedig csatában a harcos halálához vezethet. A IX-X. században a kovácsmesterek még merev, kétélű, egyenes kardokat készítettek, és a katonák közül sokan tértek vissza törött fegyverekkel a harcok után, ezért felmerült a kellő rugalmasság igénye. A megfelelő rugalmasságot vas, a kellő szilárdságot pedig acél alkalmazásával érték el a fegyverkovácsok.A mesterek a lágyabb vasat rideg acéllal kombinálták, így sikerült egyedülálló kristályszerkezetet kialakítani: a vasból való magot ellenálló acéllal vette körül a fegyverkovács, majd az anyagot lehűtötte, újra felizzította, és kettébe hajtotta. Ezt az idő- és munkaigényes folyamatot sokszor megismételte, így egy különleges szerkezetű, egymilliónál is több rétegből álló penge jött létre. A különlegesen edzett, egyedi kristályszerkezetű pengék voltak annyira puhák, hogy ne törjenek el, szilárdságuk és kialakításuk pedig garantálta a kellő vágóerőt. A kard hegyét, illetve élét külön edzették, hogy igazán éles és ellenálló legyen, s ne csorbuljon könnyedén.
Miután a kovács elkészült a pengével, munkáját a polírozó folytatta. Ő az, ki aprólékos munkájával nem csupán fényt adott a kardnak, de finomította is a fegyver vonalait, és kialakította a penge felületének jellegzetes mintázatát. Megfigyelhető, hogy egyes iskolákból kikerült pengék polírozásukat tekintve is komoly eltéréseket mutatnak; léteznek fegyverek, melyek pengéje hullámos mintázatot visel, mások apró, víztükrön ringatózó krizantémokat, finom vonalakat, vagy éppen lángoló mintát hordoznak. A polírozás folyamata korántsem jelentette a munka végeztét. A markolat cápabőr borítást kapott, melyre finom zsinórzatot tekertek nagy gonddal; az érdes felületű cápabőr garantálta a stabil fogást, a zsinórzat nemkülönben a kéz csúszkálását volt hivatott megakadályozni. A markolat gyakorta kapott apró díszítést, melyet menuki-nak hívnak; ez egy kicsiny, nemesfémből készült, állatfigurákat, növényeket, gyakorta sárkányt formáló, finoman kivitelezett ékítés, melyet részlegesen takar a zsinórzat. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédő, végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, teljessé vált a fegyver. Az instrumentum elkészülte után a kovács még egyszer mégszemlélte művét; apró hibák, szeplők, foltok, technikai hiányosságok után kutatott. Ha egyetlen kifogásolható pontot is talált, úgy a kard sohasem hagyta el a műhelyt, és beolvasztásra került - mert rendes kovácsmester csakis tökéletes fegyvert adott ki kezei közül.
Az alapos, precíz munka a kard élettartamára és értékére nézve egyaránt jótékony hatást gyakorolt. Japán múzeumok őriznek 800-1000 éves példányokat, melyek ma is kifogástalan állapotban vannak, és a kevéssé hozzáértő szem akár azt is gondolhatná róluk, hogy tegnap kerültek ki valamelyik kortárs kovácsmester műhelyéből. Másfelől a kard hatalmas anyagi értéket képviselt; egy kiváló minőségű penge ellenértékét kiterjedt birtokokban és aranytéglák tucatjaiban, vagy akár százaiban is mérték. A japán kardok nagy változatosságot mutatnak, különböző osztályokat és kategóriákat lehet megkülönböztetni. A leghosszabb pengéjű fegyver neve tachi; a széles körben ismert, rövidebb, ám nehezebb instrumentum az uchigatana vagy katana; a rövid kard wakizashi, vagy waki névre hallgat; a legkisebb, 30 centiméternél rövidebb fegyverek pedig a tanto nevet kapták. A tachi főképpen a lóhátról való hadakozást szolgálta, míg a katana a szamuráj elsődleges fegyverét jelentette, a rövid tőr pedig leginkább a kegyelemdöfés megadásakor került elő hüvelyéből, vagy akkor, ha a harcos le kívánta vágni elesett ellenfele fejét, illetve orrát.
A japán kardkovácsok az évszázadok során nyughatatlanul keresték a tökéletes penge technológiáját, és a legfontosabb jellegzetességek megtartása mellett jelentősebb változtatásokat is eszközöltek a kardokon - így különböző iskolák alakultak ki, melyek eltérő kardokat készítenek. A pengék hosszuk, keresztmetszetük, ívük, polírozásuk, hegyük, gerincük, számtalan egyéb részletük alapján különböznek egymástól, az avatott szempár eme apró eltérések szerint határozza meg a kard eredetét. Anélkül, hogy elvesznénk a stílusok és a mesterek lebilincselően érdekes útvesztőjében, érdemes megemlíteni a legfontosabb iskolákat. A Soshu Den kardok szélesek, hosszúak és nehezek; a Bizen Den iskola pengéi valamelyest légiesebbek, és csodálatos ívben hajlanak; a Mino Den fegyverek szélesek és erőteljesek; a Yamashiro Den pengék keskenyebbek, vércsatornát hordoznak és különösen vonzók a szem számára; a Yamato Den kardok markolati része erőteljes, a hegy felé haladva pedig kecses ívben keskenyednek.
A kardokat, miután elkészültek, próbának vetették alá. A hadakozó sógunok korában elítélt bűnözőkön, vagy bűnözők holttestein próbálták ki a nemes fegyvereket, de az is gyakorta megesett, hogy a csatlósok egyszerűen belekötöttek az utcán járó közemberekbe, és könyörtelenül levágták őket. Alapvető elvárás volt, hogy a jól képzett kézben egy kardnak bármily fennakadás, nélkül el kellett választania a fejet a testtől; abban az esetben, ha nem volt képes erre, a fegyvert a szemétre vetették. Ezért, midőn próbára került sor, előbb a végtagokat és a fejet vágták le, majd a gerincoszlopot metszették át. Egy igazán jó penge akár három, vagy négy testet is képes volt kettényesni, ha biztos kéz vezette a csapást.
Hajdanán a szamurájok már, 8-10 évesen megtanulták a lefejezést, ezért a pengék kipróbálása sem technikai, sem morális részről nem okozhatott nehézséget a harcos számára. Később, az Edo-kor beköszöntével ez a szokás is megváltozott, és egyre kevesebben próbálták ki kardjaikat élő embereken és holttesteken, mondván, hogy a bűnözők megölése, vagy a holttestek kaszabolása korántsem nevezhető dicső tettnek. Ezért a 17. században terjedni kezdett a rizsszalmával burkolt bambuszrudak alkalmazása; a bambusz ellenállóképessége és keménysége hellyel-közzel igazodik az emberi gerincoszlop hasonló jellemzőjéhez, ezért alkalmasnak mutatkozott a pengék próbájára. A kívánatos minőségű kard a legcsekélyebb gond nélkül metszett nem egy, de akár három vagy négy bambuszt is, az eredményes próba pedig nem csupán a kardkovács
feddhetetlen szakmai képességeit hirdette,de a szamuráj hozzáértését is példázta.
A japán kard szent, a szamuráj lelke, illetve el nem idegeníthető tulajdon, mely egyetlen harcoshoz vagy családhoz kötődött. A szamurájoknak ezért kötelességük volt kiemelt figyelmet fordítani a kard megfelelő gondozására, és a pengét napi rendszerességgel olajozták és tisztították.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése